• Szerinted meg lehet-e élni zeneszerzésből?
    Mikor én a Zeneakadémiát végeztem, nagyon borúlátóak voltak a tanáraim, és a legrosszabbra készítettek föl. Mondjuk ehhez képest a helyzet azért nem annyira reménytelen, mint gondoltam, de azért állandó nehézséget okoz. Még akkor is, ha én azok közé a szerencsések közé tartozom, akik a megrendeléseikből tudnak megélni. Így is van egy állandó feszültség a megélhetéssel kapcsolatban, merthogy én nem csinálok semmi mást: időnként koncerteken játszom (continuózom), de más bevételi forrásom nincs.
  • Akkor te egy igazi Mozart vagy!
    Hahaha! Ez semmiféle értelemben nem helyénvaló hasonlat.
  • Rögtön adódik a kérdés, hogy nem volna-e könnyebb a megélhetés, ha más műfajjal próbálkoznál. Mondjuk a könnyűzene területén.
    Én azt látom, – van több nagyon jó ismerősöm, akik könnyűzenészek – hogy talán az ő mesterségük még nehezebb, mint a miénk. Sokkal. Amilyen zenét ma a fiatalok hallgatnak, az maga a katasztrófa. Ehhez képest a 70-es 80-as évek könnyűzenéje szinte mozart-i remek. Magyarul, még a könnyűzenésznek is, ha abból akar ma megélni, akkor le kell menni kutyába. Ez borzasztó, és részemről szóba sem jöhet ilyesmi. A könnyűzenének is megvannak a maga művészei, akik időtállóak. Sting, a Rolling Stones, az Aerosmith, de bárki, aki 30-40 éve űzi a szakmát. Azt látni, hogy ezek az emberek azért nem idomultak úgy a trendhez, mint amilyen mértékben idomulniuk kellett volna. Egyébként sokszor eljátszom a gondolattal, hogy csinálni kéne egy jó könnyűzenei lemezt, de ebből a dologból meg az ember egyszer csak kiöregszik. Azért a könnyűzene mégiscsak a fiatalok zenéje. Szóval, ha csinálnék is ilyet, szigorúan a saját szórakozásomra, még a látszatát is kerülve annak, hogy nekem ebből meg kell élnem.
  • És hogy működik az ihlet kérdése? Te, mint zeneszerző, akinek ebből kell megélnie, tele egy rakás kiírandó vággyal, várod a megrendelést, és ahhoz idomulsz az ötleteiddel, vagy folyamatosan
    irkálsz mindent, ami csak úgy eszedbe jut, aztán hátha kell valakinek?

    Az a szomorú helyzet, hogy mivel pl. egy kórusdarabért Magyarországon a töredékét lehet kérni, mint mondjuk Japánban, és mivel nekem ebből kell megélnem, ezért nincs nagyon lehetőség az asztalfióknak írni, ugyanis amíg megírom a fióknak a művet, addig konkrétan éhen halunk. Eléggé komoly satuban élünk. Éppen ezért igyekszem a megrendeléseket úgy alakítani, hogy az nekem is jó legyen. Szerencsére ritkán kell elvállalnom olyan dolgot, amely nagyon ütközik azzal, amit én szeretnék.
  • Van-e rálátásod arra, nem csak a megrendelések tekintetében, de zeneszerzőként is, hogy a kóruszene mekkora jelentőséggel bír nemzetközileg a zenei életben?
    Van. Ez egy nagyon lényeges kérdés, két ellentétes dolgot kell ezzel kapcsolatban mondanom. Az egyik az, hogy az úgynevezett kortárs zene területén belül a kóruszene eléggé marginális, kevés kortárs zeneszerzőt érdekel a kóruszene. Ugyanakkor mégiscsak a kóruszene az egyetlen terület a kortárs zenében, amely valamennyire piacként, a kereslet-kínálat törvényei szerint működik. A kórusok megrendelik, bemutatják, versenyre viszik és repertoáron tartják a műveket. Ez fantasztikus, legalábbis a többi terület mesterséges lélegeztetőgép-jellegéhez képest. Most járt Budapesten Eric Whitacre (kóruszeneszerző), akinek Amerikában popsztárokkal vetekszik a népszerűsége. És ez nagyon nagy dolog! Azért gondoljuk el, hogy mégiscsak kortárs zenéről van szó. A kortárs zenében talán sehol másutt nincs meg ez a kóruséletre jellemző frissesség. Ettől függetlenül én nem csak ezért írok kórusdarabokat, mert ez jól működik, hanem azért is, mert nekem ez testhezálló. Már nagyon régóta nagyon szeretem ezt a kifejezési formát, egészen pontosan azóta, hogy még zeneakadémista koromban először hallottam Orbán György-kórusművet, amely revelációként hatott rám.
  • Van-e olyan, hogy megszáll valami hatalmas ihlet, hogy mondjuk orgonára írj valamit?
    Van. Persze. De sajnos a gyakorlati érzék azért ennek erőteljes korlátokat szab. Az ihletről egyébként is elég elmondanom azt a jellegzetes történetet – ez az „Így jártam az ihlettel” című történet, mindig nevetek rajta –, amely vagy tíz, tizenkét évvel ezelőtt esett meg velem. Éjjel fél tizenkettőkor, félálomban, már majdnem aludtam, bevillant egy fantasztikus téma. Ott, akkor ez zseniálisnak tűnt. Az ember félálomban hezitál: felkeljek, ne keljek? Na, felkeltem, lejegyeztem, ott volt az asztalon. Viszszaaludtam. Reggel fölkeltem, ránéztem a kottára…: mi ez a szörnyűség? Na, azóta nem bízom az ihletben. Persze ha viszszagondolok, hogy melyek azok a darabok, amelyek közvetlen inspirációból fakadtak (Te lucis, vagy az I. szimfónia, nincs sok ilyen, de azért előfordul), akkor mégiscsak azt látom, hogy ihletből komponálni jó. Tehát ha az embernek nagyon erőteljes érzelmei fűződnek egy élethelyzethez és elég ügyes, hogy zenébe öntse, szerencsés esetben ugyanolyan erős érzelmeket válthat ki a hallgatóban is. De nagyon nagy dolog, ha az embernek ez sikerül. Nem lehet folyton az ihletre várni, mert akkor alig komponálnék valamit. Hozzáteszem, a zeneszerző azért zeneszerző, hogy tudja annyira a szakmáját, hogy az ihletet esetenként pótolni tudja más módon.
  • Ha már ennyire a szakma mélységeihez közeledünk: van-e valami bevált munkamódszere a komponálásnak, valami rutin, ami mentén mondjuk egy kórusmű összeáll?
    Egyre inkább hiszek abban, hogy a kórusművekkel kapcsolatban nagyon egyszerű a módszer: gondolkodni kell a szövegen. Gondosan kell kiválasztani, és ha van idő rendesen végiggondolni minden apró részletet, ha rendesen elmélyülsz benne, akkor egy idő után elkezdenek zenék megjelenni a fejedben. Én zongorán komponálok mindig, de mégis az történik, hogy ahogy foglalkozol a szöveggel, elkezded látni, hallani, hogy milyen zene kell ehhez. A szöveggel való foglalkozás igencsak segít az inspirációnak.
  • És ezután van valamilyen konkrét sorrend, hogy akkor most dallamot alkotsz vagy előbb a harmóniai vázat…?
    Van egy szakszavunk: alakzat, németül Gestalt. Ha előtted van a szöveg, akkor keresel benne egy kulcsszót, teljesen úgy, mint a régi madrigalisták. A kulcsszóról eszedbe jut egy alakzat. Például a Sicut lilium inter spinas elején van egy nagy ugrás fölfele, és a megszólaló akkordban megjelenik a tövis (spinas): van egy konszonáns akkord, amibe beleszúr a tövis: egy kemény disszonancia, egy kisszekund. Tehát megvolt a tövis – a második ütem, így csak a logikát kellett folytatnom, hogy az első ütem is megszülessen. Valahogy így. A szöveg értelme adja meg, hogy mit ír az ember először. A legjellegzetesebb dolgot.
  • És ebben az esetben jelent-e valamiféle módszerváltást, ha hangszeres darabot írsz?
    Sokszor könnyebb, mert nem kell a szöveg értelmén gondolkodni. Eszembe jut egy indító frázis, és ahhoz igazítom a többit. Sokszor jártam így: nem kellett igazodni a szöveg értelméhez, ami egyszerűbb. Persze olykor meg éppen a szöveg segít: egy erős szöveg rögtön felvillant zenei lehetőségeket, amiket már csak tovább kell fejleszteni. Nagyon jó, hogy ilyenekről beszélgetünk, mert ezeket nekem ritkán van időm végiggondolni. De milyen jó lett volna ilyesmiket mondjuk Mozarttól megkérdezni…

    (Az interjút Szabó Soma készítette)