• Meg tud-e élni ma Magyarországon egy zeneszerző abból, hogy zenét szerez?
    A középgenerációból Gyöngyösi Leventét ismerem egyedüliként, aki csak ezzel foglalkozik és meg tud élni. De nyilvánvalóan az idősebb és jól ismert generációnak már van olyan reputációja, hogy nyugdíj mellett megélnek a zeneszerzésből.
  • És szerinted ez változott az utóbbi, mondjuk kétszáz évben?
    Szerintem rosszabb lett a helyzet, igen. Mert Mozart meg még sokan mások, ha nem is mindig vígan, de megéltek a zeneszerzésből, persze mellette egy kis tanítással. Ez ma már nem megy. Valami munkát mindenkinek vállalnia kell. Legtöbben persze tanítunk valahol.
  • És mi a helyzet a könnyű műfaj csábításával? Hogyan született meg a döntés, hogy olyan területen dolgozz, amiről tudod, hogy a társadalomnak csak egy igen piciny szegmense lesz érintve általa?
    Én végtelenül önző vagyok. Engem ez érdekel. Azt írom, ami nekem tetszik. Biztosan tudnék mást is írni, csak az nem esne jól. Azt csinálom, amit a világon a legjobban szeretek: megálmodok hangokat, megírom őket, és átnyújtom másoknak. Ha jó könnyűzenei számok jutnának eszembe, akkor valószínűleg azt csinálnám, mert az lenne számomra fontos. De ez a világ kevésbé érdekel zeneszerzőként. Inkább meghallgatom Paul McCartney-t, de nem tudnék jó Beatles-számot írni. Rábízom a profikra.
  • Ez mindig is evidens volt?
    Nem. Engem 12-13 éves korom óta érdekel a komolyzene. Addig a rockzene jobban izgatott. De, tudod mi az érdekes, hogy pont Bartók, meg Sztravinszkij tett rám nagyon nagy hatást. Az a fajta elementaritás, ami az ő műveikből árad (Sacre vagy a Bartók: Zene) alapvetően változtatta meg a gondolkodásomat. Hallgatok könnyűzenét is, de mint zeneszerző nem izgat. Túl sok benne az egyformaság, nem engedi a fantáziámat eléggé megmozgatni.
  • Komolyzenei zeneszerzőként te azért folyamatosan komponálsz, vagy csak ha megrendelnek tőled valami? Folyton vannak ihletett pillanataid, aztán vagy kell valakinek az eredmény vagy nem? Hogy működik ez a dolog?
    Az igazság az, hogy az elmúlt 10-15 évben már van annyi felkérés, hogy gyakorlatilag folyamatosan komponálok, egyik műből esek be a másikba. Olyan is van, hogy egyszerre párhuzamosan többet is írok, mert annyi a munka, ami persze nagyon jó dolog, mert nem mindig volt így. Egyébként, annyi a különbség még – visszatérve az előző kérdéshez – hogy régen természetes volt, hogy minden műért fizettek a megrendelők. Ma meg az a ritka, ha valaki anyagilag áldoz erre. Ma azt gondolja mindenki, hogy a zeneszerző azért ír zenét, mert ez egy belső kényszer nála, ami nyilván igaz is, csak hát persze szeretnénk meg is élni belőle… Szóval, most szerencsésnek mondhatom magam, mert sok a munkám. Persze olyan is előfordul, hogy valamit belső késztetésből írok, de eddig még mindig találtam arra is előadót, időnként megrendelést is.
  • Ahogy te rálátsz a zeneszerzők világára, szerinted a mai szerzőket motiválja-e a kórus? Illetve mennyire tulajdonítanak fontosságot ennek?
    Én úgy látom, hogy nem eléggé. Nekem a pályafutásomban nagyon nagy szerepet játszott a kórus, a kórusmuzsika. Egyrészt nagyon sokat tanultam, mint zeneszerző, már csak a praktikusságából is. Az, hogy ma megírom és nagyon hamar hallhatom is a darabot, ez egy nagyon jó dolog, hiszen hiába ír az ember egy operát, vagy egy szimfóniát, az évekbe telik, mire megszólalhat. És azok a kérdések vagy problémák, amik az íráskor foglalkoztatták, már nem merülnek föl később, így nem is tudja már, hogy megoldotta-e vagy sem. Ilyen szempontból, nagyon-nagyon hasznos stúdium. Aztán, amit Orbán György mondott nagyon helyesen, hogy a kórus nem foglalkozik olyan darabbal, amit nem szeret. Ergo nagyon nagy a felelősségünk, hogy olyat írjunk, amiért hajlandó egy háziasszony otthagyni a családját hetente kétszer, hogy munkát, energiát fektessen abba, hogy megtanuljon egy nehéz szólamot. És itt jön a felelősség, hogy ne menjünk le kutyába, továbbra is azt írjuk, amit mi akarunk, elég igényesek legyünk, de gondoljunk az előadókra és a hallgatókra is minden pillanatban. A kóruszene másik nagy előnye, amiért mindenkit buzdítok arra, hogy kórusra írjon, akár csak két szólamban is, hogy a szólamok önállóságát, fontosságát ott lehet megtanulni. Sokkal inkább, mint egy brácsaszólamban, egy hangszeres ugyanis mindent lejátszik, de az emberi hang másként működik.
  • Ettől függetlenül, jelenthet inspirációt egy hangszer, mondjuk egy brácsa, vagy harsona?
    Van, hogy teljesen váratlanul igen. Eszembe jut, hogy erre vagy arra a hangszerre kellene írni. De azért igazság szerint ritkán. Sokkal inkább az előadók inspirálnak. Ha valaki olyan személytől kapok felkérést, hangszerre, kórusra, bármire… ha hallom, hogy hogyan játszik, akkor maga a személy illetve a játékmódja, hangszíne inspirál.
  • A XIX. században Liszt hatására indult meg a nagy vita a zene funkcióját illetően: „programzene vagy abszolút zene”? Nekünk, kórustagoknak természetes a programzene, mert a daraboknak szövege, üzenete van. Neked zeneszerzőként jelent ez különbséget? Egyáltalán felmerül ez a kérdés függően attól, hogy hangszeres vagy kórusmuzsikát írsz?
    Másfajta technika. De nagyon is hiszek abban, hogy minden zene szól valamiről. Az úgynevezett hangszeres, vagy abszolút zene is. És amikor írom, nekem is biztosan tudnom kell, hogy miről, különben vagy nagyon iskolás, vagy valami nagyon mérnöki munka születik belőle. Egy szóló brácsa darab is szól valamiről, az más kérdés, hogy ilyen „dal szöveg nélkül” módon, tehát nem rágja a közönség szájába, hogy mit kell gondoljon, de nekem zeneszerzőként tudnom kell, ez egészen biztos.
  • Gondolod, hogy Mozart is így volt ezzel, még a programzene megjelenése előtt?
    Szerintem igen, de persze ez elég nagyképű lenne, hogy most itt megmondom, hogy mit gondolt Mozart. De szeretnék hinni abban, hogy minden művészeti alkotás valamit közölni akar a másikkal, mert különben mi a csudának hozzuk létre. Teljesen mindegy, hogy hogyan alkotunk, vagy mire gondolunk, a végeredmény mégiscsak az, hogy szeretnénk valami hatást kiváltani az emberekből, a hatáshoz pedig az kell, hogy legyen valami közlendőnk, nem? Én szeretem magamnak többé-kevésbé meg is fogalmazni, mondjuk egy zenekari mű kapcsán is. Nálam nagyon ritka, hogy úgy szülessen egy mű, hogy nincsen címe, hogy nincs mögötte egy gondolatiság, még akkor is, ha nem lehet
    szó szerint lekövetni a történetet. Mondjuk a Prospero című zenekari darabomnak sem az a lényege, hogy leírja a shakespeare-i történetet. Sokkal fontosabb a hangulata, az egésznek a léte.
  • Ha valamit belső kényszerből írsz, az nálad automatikusan kórus, vagy ez teljesen mindegy?
    Is-is. Egyébként képzeld el, – hát ezt vagy megírod, vagy nem, de teljesen igaz, – két nappal ezelőtt arra ébredtem föl, hogy azt álmodtam, hogy játszok mindenféle hangokat a zongorán és egy idő után azt mondtam: Ú, ebből egy kórusmű lesz a Cantemusnak! És a következő pillanatban az álmomban hallottam, hogy éneklitek egy templomban. És csodálatosan szép volt a darab, de az baj, hogy nem sokra emlékszem belőle, pedig gyönyörű volt, le kellett volna írni…! Egy motívumra azért emlékszem, úgyhogy azt majd megírom nektek, ha a többi is eszembe jut hozzá…. 🙂

    (Az interjút Szabó Soma készítette)